Nagyon alacsony elvárásokkal álltam neki a filmnek, így még nagyobbat ütött. A finn német ausztrál koprodukció engem levett a lábáról, és a történetnek ehhez kevés köze volt.
A sztori mindössze annyi, hogy a második világháború idején a nácik egy része kitelepült a holdra, és ott megbújva tervezik a visszatérésüket 2018-ig, amikor az amerikai elnöknő egyik kampányfogásként a holdra küld pár embert. Mivel a nácik a földdel nem tartották a kapcsolatot, csak a magukkal vitt propagandát ismerik, ezért a technikai és a politikai tudásuk is le van maradva, de hála az egyik asztronautától elkobzott mobilnak, végre feléleszthetik a csodaszörnyüket, és megkezdhetik a támadást.
De a film nem erről szól. Ez a film egy szép gúnyába csomagolt társadalomkritika. Amúgy az egészet körüllengi egyfajta retró hangulat, ami erősíti a filmben is emlegetett Chaplin A Diktátor-ával érzett párhuzamot. Stílusilag elvileg komédia, van benne pár témába vágó filmből vett paródia is, de a legfőbb humorforrás az emberiség elé tartott tükör. Például a földi országokat mind köti az űrharcászat tiltása, az űrbéli támadás során viszont minden ország kutató állomásáról és műholdjáról kiderül a fegyveri mivolta.
Engem lenyűgözött és lekötött, a végkifejlet zseniális és jó filmhez illően a stáblistánál nem érdemes kimenni a moziból, egy végső poén még ez után is vár a nézőre.
Nekem 10-ből 7-es film, azoknak ajánlom, akik szeretik a régi filmeket, és tudnak nevetni az önirónián is. Nem most néztem meg utoljára.
